Disco
A Disco (magyarosan diszkó) tánczenei stílus. A műfaj a hetvenes évek második felében volt népszerűségének tetőpontján. Gyökerei az afro-amerikai, meleg és pszichedelikus szubkultúrák klubéletében találhatóak meg New York-ban ésPhiladelphiában a hatvanas-hetvenes évek fordulópontján. A diszkózene a New York-i melegek, feketék és latinok reakciója volt a rockzenére. A nők körében is elfogadottá vált, és a stílus hamarosan elterjed más kultúrkörnyezetekben is. David Mancuso DJ 1970 februárjában nyitotta meg saját otthonában The Loft nevű privát diszkóklubját New Yorkban. Az Allmusic szerint azonban a diszkó Isaac Hayes és Barry White nevéhez fűződik, akik már 1971-ben diszkót játszottak. Az oldal szerint nincs megegyezés abban a kérdésben, hogy mi volt a legelső diszkószám. Egyesek a The Doors zenekar The Changeling-jéhez kötik, mások szerint Manu Dibango Soul Makossája vagy Jerry Butler One Night Affairje az. Megint mások a Hues Corporation Rock the Boatját, vagy George McCrae Rock Your Babycímű számát tartják annak. Felmerül Carl Douglas és Biddu Kung Fu Fightingja is. Az első írásos emlék a diszkóról 1973 szeptemberéből való; Vince Aletti számol be róla a Rolling Stone magazinban. Az első diszkó-rádióműsor 1974-ben indult a New York-i WPIX-FM műsorán.
A zenére jelentősen hatott a funk, különböző latin műfajok és a soul. A diszkóhangzás jellemzője a szárnyaló, sokszor visszhangosított ének egy stabil négyszer-négyes nagydob, nyolcados vagy tizenhatodos lábcin (off-beatnél nyitott lábcinnel) és masszív, szinkópált basszus (basszusgitár által, ami néha egyszerű oktávokat játszik különleges ritmusképletekben) fölött. A Fender Jazz Bass basszusgitár-modellje könnyen összefüggésbe hozható a diszkóhangzással, mivel a gitár érthető, sajátos hangot produkál diszkózenei környezetben. Sok diszkószámban vonósok, rézfúvósok, elektromos zongora és elektromos gitár alkotja a gazdag hátteret. Nagyzenekari hangszerek (például fuvola) sokszor hallható szólóhangszerként, de - ellentétben a rock-al - elektromos gitárszólókkal ritkán találkozunk.
A hetvenes évek legismertebb diszkóelőadói: Donna Summer, a Bee Gees, a KC and the Sunshine Band, a Chic és a Jackson-család. Summer volt az első, széles körben ismert diszkóénekes, sokan a Diszkó Királynőjének nevezik. Továbbá ő segítette az elektronikus hangszerek forradalmát, melyek később a diszkó szerves részeivé váltak. Bár az énekesek és az előadók szerezték meg a népszerűség oroszlánrészét, a háttérben dolgozó producerek hasonlóan fontos (ha nem fontosabb) munkát végeztek. Ők szerezték a számokat és ők alkották meg a számok innovatív hangzásvilágait. Több nem-diszkó előadó is készített diszkószámot a korszakban, a Szombat Esti Láz és a Thank God It's Friday című filmek pedig még inkább elterjesztették a stílust a köztudatban.
Piero Scaruffi zenekritikus és szakíró szerint a diszkó-jelenség a "kollektív eksztázis" érzéséből fakad, ami a diszkózenében katarzist és szabadságérzetet adott. A diszkó volt az utolsó nagy könnyűzenei mozgalom, amit közvetlenül a második világháború után születőbaby boom generáció vezetett.
Egy agresszív diszkóellenes mozgalom is kibontakozott Amerikában, aminek csúcspontja az 1979 júliusában történt Disco Demolition Night (a diszkórombolások éjszakája). A stílus népszerűsége csökkenni kezdett ennek hatására az Egyesült Államokban, azonban a világ többi részén továbbra is kedvelt volt a nyolcvanas évek végéig.
Mivel a "disco" megnevezés kiment a divatból az 1980-as évtized elejére, megjelent a "dance music" és a "dance pop" kifejezés, amelyek olyan zenére utalnak, amikben diszkó-szerű ritmusvilág hallható. Az azóta eltelt évtizedek során a diszkóklubok továbbra is népszerűek és a stílus zenei jellemzői olyan újabb műfajokat hoztak életre, mint a house, anu-disco, a Hi-NRG, az Italo Disco, az Eurodisco, a disco-funk és a latin freestyle.
Előállítás
A "diszkóhangzás" jóval költségesebb volt, mint a hetvenes évek egyéb könnyűzenei formátumai. A négytagú funk/soul együttesektől vagy a kis jazz orgonatrióktól eltérően a diszkózenéket nagy létszámú popzenekarok játszották, amin belül szerepeltek akkordhangszerek (gitár, billentyűk, szintetizátorok), dobok és ütős hangszerek (dobfelszerelés, latin percussion hangszerek, elektromos dobok), rézfúvósok, vonós zenekar és több "klasszikus" szólóhangszer (pl. fuvola, furulya stb.).
A diszkó hangszerelt zene amit gyakorlott arranzsőrök és hangszerelők szereztek, a producerek pedig saját kreatív ötleteiket tették hozzá a végleges hangzáshoz. A komplex hangszerelések felvételei nagy létszámú csapatot igényeltek, beleértve karmestert, kottamásolót, zenei rendezőt és hangtechnikusokat. Utóbbiak fontos szerepet játszottak a diszkókorszakban, mivel a diszkószámok nagy része nem kevesebb, mint 64 különböző sávból álltak össze.
Kezdetben a diszkószámok is a sztenderd 3 perces hosszt követték, míg Tom Moulton ki nem találta, hogy hosszabb számokat készítsenek. Azonban a korszak klasszikus 45-ös fordulatszámú kislemezei nem voltak képesek 5 percnél hosszabb, jó minőségű zenei anyagot tárolni. Moulton José Rodriguez keverőtechnikus segítségével először 10 inches, majd később 12 inches lemezekkel kezdett dolgozni az addigi 7 inchesektől eltérően (a 12 inches hanglemez akkoriban egy egész album sztenderd mérete volt, s nem csak egy kislemezé). Ez a formátum a műfaj összes DJ-je számára alappá vált.
Mivel a diszkólemezek kereskedelme nagyban függött az adott szám sikerétől a klubéletben, a DJ-k fontos szerepet játszottak a stílus terjesztésében. A korszak neves DJ-i: Rex Potts (Loft Lounge, Sarasota, Florida), Karen Cook, Jim Burgess, Walter Gibbons, John "Jellybean" Benitez, Richie Kaczar a Studio 54-ből, Rick Gianatos, Francis Grasso a Sanctuary-ből, Larry Levan, Ian Levine, Neil "Raz" Rasmussen és Mike Pace a Brooklyn-i L'amour Disco-ból, Preston Powell a Magique-ből, Jennie Costa a Lemontrees-ből, Tee Scott, Tony Smith a Xenonból, John Luongo, Robert Ouimet a The Limelightból és David Mancuso.